A bátorságpusziról Béni, a rongybohóc mesélt Kismiskának, a játékmackónak egy este:
– Úgy hallottam a régiektől, hogy a bátorságpuszit a békák Öregapja őrzi a Felhő-tó közepében, egy lapos felhőfoszlány alatt – suttogta Béni.
– Mi az a bátorság… izé? – pislogott Kismiska.
– Az olyan izé Kismiskám, hogy akinek abból van, az nem fél semmitől!
– Hát akkor én hozok abból a bátorság-izéből – kászálódott fel a kismackó.
– Azt jól teszed! – bólintott Béni.
A gyerekszoba játékpolcán beszélték meg mindezt, s közben egyre óvatoskodtak, hogy fel ne ébresszék Fannikát, a kisgazdájukat. Bármit megtettek volna, hogy a kedvében járjanak.
– Hol is találom azt a Felhő-tavat? – nézett körbe Kismiska.
– Ott fent! – mutatott Béni az ablakon át az égboltra. A holdfényben csillagok ragyogtak és felhők lebegtek sejtelmesen. – Látod azt a felhőforma tavat, Kismiskám?
– …A mindenit, látom ám! Kacsák úszkálnak benne!
– Na, hát az a Felhő-tó.
– Micsoda kaland! Gyerünk, Sára! – Kismiska előhúzta a polc mélyéből Sárát, a sárga műanyag repülőgépet, beleült, felberregtette, és már indultak is.
– Aztán hajnalra visszagyertek ám! – integetett utánuk Béni.
Sebesen emelkedett Sára, s vele Kismiska. Maguk alatt hagyták a várost, aztán a templomtornyokat, végül a magas hegyeket. Már a felhők között jártak.
Egy gomolyfelhő közelében Kismiska kiáltozni kezdett:
– Hahó! Van itt valaki?
– Van, de te maradj csak ott, ahol vagy – válaszolta egy hang a felhőből.
– Szép kis fogadtatás! – dünnyögte Kismiska, és megkérdezte: – Miért haragszol? Bántott valaki?
– Jó kérdés!… Valaki!… A gazdám elhagyott! A szél megkergetett! Az eső eláztatott! A vihar megtépázott! Egészen szétestem!
– Ó, szegény! Ki vagy te?
– A gazdátlan Papírsárkány, és mindenkitől félek, még tőled is!
– Megmondanád, hogy merre van a Felhő-tó?
Ám a hang nem válaszolt többet.
– Szegény, félős Papírsárkány – gondolta Kismiska, aztán gázt adott Sárának, és továbbrepültek.
Nemsokára egy bárányfelhőhöz értek.
– Hahó! Van itt valaki? – kérdezte a kismackó.
– Van, de emelkedj magasabbra, hadd nézzelek!
Hát, Kismiska akkor látta, hogy egy óriás tornyosul előtte! A bárányfelhő csak a derekát övezte, a feje ott fenn, a holdfényben újságot olvasott. Mikor Kismiska
a válláig emelkedett, az Óriás rádörrent:
– Állj meg ott!
– Ne félj, nem bántalak – hebegte Kismiska.
– Nem úgy van! Nem azt kell mondanod, hogy “ne félj, nem bántalak”, hanem azt, hogy “kegyelem, ne bánts”! Mindenki ezt szokta mondani nekem.
– Igazán? Ki vagy te?
– A felhőnagy Óriás! Tőlem mindenki fél, még én is félek sajátmagamtól!
– Megmondanád, hogy merre van a Felhő-tó?
Ám az Óriás nem válaszolt többet.
– Szegény, félelmetes Óriás – súgta Kismiska Sárának, és továbbrepültek.
Végre, valahogy mégiscsak elérkeztek a Felhő-tóhoz. Kacsák úszkáltak rajta.
– Jónapot adjon Isten, Öregapám! – köszönt Kismiska jó hangosan, ahogy a mesékből tanulta.
Abban a pillanatban, placcs, elébe ugrott a békák Öregapja.
– Szerencséd, hogy Öregapádnak szólítottál – vartyogta -, különben rád uszítanám a vérszívó szúnyogokat!
– Nincs nekem vérem, Öregapám! Kócból vagyok én!
Nagyot kacagott erre a békák Öregapja:
– Látom, helyén van az eszed meg a szíved! Mi járatban vagy?
Vett egy nagy levegőt Kismiska, és kimondta:
– Bátorságpuszit szeretnék Öregapám, ha lehet róla szó!
Végigmérte a békák Öregapja Kismiskát:
– Nincs neked arra szükséged! Bátor vagy te anélkül is!
– Nem magamnak kérem, Öregapám!
– Nem-e? – hökkent meg a békák Öregapja. – Akkor hát kinek?
– Fannikának, a kisgazdámnak!
– Még ilyet!… Félős tán?
– Azt nem mondanám, de holnap lesz a mandulaműtétje.
– Mandulaműtét? – ugrott nagyot a békák Öregapja, és hopp, eltűnt a felhőhabok között.
Kismiska érezte, hogy múlik az éjszaka, indulni kéne hazafelé, de nem mozdult, csak várt türelemmel. Kisvártatva gyűrűzni kezdett a víz, és felbukkant Öregapó. Egy kagylót hozott a szájában, azt letette Kismiska lába elé:
– Itt van, amiért jöttél! Neked adom, mert nem magadnak kérted. Siess, vidd, mert közeleg a hajnal!
– Köszönöm Öregapám, áldja meg az ég! – hálálkodott Kismiska. Beült a sárga repülőgépbe, indítózott, s már repültek is hazafelé.
A bárányfelhőhöz érve Kismiska lassított az iramon:
– Adok egy kis bátorságpuszit ennek a szegény Óriásnak, hátha kibékül sajátmagával!
Amint gondolta, úgy is tett. Az Óriás nyomban nyújtózott egyet, mint aki újjászületett:
– Ejnye, be kedves, ejnye, be szeretetreméltó lény vagyok én! Ejnye, be kedvelem magamat! Te kismackó! Gyere el hozzám máskor is!
Ám Kismiska már a gomolyfelhőnél járt, és így töprenkedett:
– Adok egy kis bátorságpuszit ennek a szegény Papírsárkánynak, hátha megbocsát a világnak!
És úgy is tett. A Papírsárkány nyomban csapkodni kezdett a farkával, ami tudvalevőleg a barátság jele:
– Milyen kedves, sok csillag! Milyen otthonos gomolyfelhő! Milyen barátságos vagy, kismackó! Gyere el máskor is!
Ám Kismiska addigra már hazaérkezett. Leállította Sárát Fannika takarójára:
– Jóreggelt, Fannikám! Jóreggelt, Bénikém! Hoztam valamit!
– Mit hoztál? – ébredt fel egyszerre Fannika.
– Csuda dolgot! Itt van, ebben a kagylóban. Úgy hívják: bátorságpuszi. Akinek ilyen van, az nem fél semmitől!
– A mandulaműtéttől sem?
– Attól sem!
– Jaj de jó! – ujjongott Fannika. – Köszönöm, Kismiska! – Most mindjárt adok belőle Anyunak, mert annyira izgul értem! És Apunak is, mert ő még jobban izgul! És adok a Nővérkének is, mert annyira fél, hogy félni fogok! És a Doktor bácsinak is, mert annyira fél, hogy nem nyitom ki a számat! És a Nagyinak is, mert annyira fél, hogy rosszat tanulok a kórházban! És…
– És te? Mi marad neked? – szólt közbe Kismiska.
– Nekem?… – hökkent meg Fannika. – Hát nekem nem kell! Én nem félek!
Ezen akkorát nevettek, hogy lecsúsztak az ágyról a szőnyegre, és még ott is csak nevettek és nevettek. Aztán összecsomagoltak, és Fannika elköszönt Bénitől és Sárától, aztán felvette a hátizsákját, és egyik kezével magához ölelte Kismiskát, másik kezével megfogta Anyu kezét, és elindultak a kórházba.
És egy felhő mögül valami ilyesmit lehetett hallani:
– Kvak-kvak! Minél többet adsz a bátorságpusziból másnak, annál több marad neked! Kvak-kvak!
Héreg, 1999. augusztus Döbrentey Ildikó
